Dr. Mozi .:A filmdoki rendel:.

 

Ahogy azt legkedvesebb fizikatanárom mondá’, vágjunk bele egyből a lecsóba: ez a film sehogy sem működik. Hogy miért? Adott egy kémkedéssel foglalkozó pár, Claire és Ray. Illetve párnak ne hívjuk már őket, nagyon életidegen tőlük ez a szó. Mindegy, az egyszerűség kedvéért legyenek pár. Nos ez a két roppant fifikás ember bizony különféle titkok megszerzésével keresi a kenyerét a CIA-nál illetve az MI6-nél. Egy ilyen akció kapcsán találkoznak először a film elején, és nem lövök le nagy poént azzal, ha azt mondom: egyből az ágyban kötnek ki. Bár szerencsétlen férfi másnap ráébred, hogy csúnyán ki lett használva, mégsem tudja elfelejteni Claire-t, mondhatni tűvé teszi érte a világot. Meg is találja, újra egymásnak esnek, majd egy érdekes viszony alakul ki köztük.

 

Ennek a viszonynak az alapja úgy tűnik –és a kedves készítők ezt próbálták letolni a torkomon- a BIZALMATLANSÁG. Ugye milyen jól hangzik? Ez a két, egymásért nyilvánvalóan bolonduló ember (és ebben a szexualitásnak én 90% részesedést adnék) egy fikarcnyit sem bízik meg a másikban. Miért is tennék, hiszen egy darabig egymás ellen dolgoztak. Későbbiekben megegyeznek, hogy feladják eddigi kormányügynöki karrierjüket, inkább kettős ügynökökként, multicégekhez beépülve igyekeznek kihalászni a legnagyobb, legzsírosabb halat, majdani közös életük megalapozásaként. Ez annyit tesz, hogy más városban, más cégeknél dolgoznak, és igyekeznek borsot törni a konkurens cégek, illetve egymás orra alá. Gyakorlatilag alig látják egymást, miközben folyton a másik bizalmatlanságán lovagolnak.

 

 

 

A film jópár év történetét mutatja be, ráadásul kronológiailag rendesen megkeverve. Van egy fő szál, ami valós időben játszódik napjainkban. A másik, -nevezzük így- mellékszálat a pár megismerkedésétől napjainkig láthatjuk, kisebb nagyobb ugrásokkal, de egyre közelebb a mosthoz. Nyilván így egyre többet elárulva a pár előéletéről illetve arról, hogy a jelenben mivel is foglalatoskodnak. Remélem érthető.

 

Szóval a cselekmény ekörül a párnak nem nevezhető pár körül, illetve két, egymással keményen rivalizáló cég és az egyik cég szupertitkos új terméke körül forog. Hőseinknek tulajdonképpen ezt a terméket kell megszerezniük.

 

A baj az egész koncepcióval nekem az volt, hogy Claire és Ray kapcsolatából tényleg csak annyit tudunk meg, hogy totálisan nem bíznak egymásban és alig találkoznak. Ha találkoznak is, biztos hogy bizalmatlansági vita alakul ki, amiben egyik sem akar engedni és kvázi „na ki a keményebb, ki enged kevesebbet” játékot játszanak. Ezek tükrében mérhetetlenül hiteltelen volt a film végén elhangzó, roppant esetlen szerelmi vallomás mindkét fél részéről. Igaz próbálják megmagyarázni az egészet azzal, hogy azért éreznek egymás iránt úgy ahogy, mert a másik ismeri őket legjobban, tudja hogy milyen és mégis szereti őt, de nekem ez annyira hiteltelen, annyira valóságtól elrugaszkodott volt. Az emberi érzelmek nem így működnek, két ember között a bizalom alapvető feltétel egy kapcsolathoz, pláne mély érzelmek kialakulásához. Legalábbis szerintem.

 

 

A filmet az a Tony Gilroy rendezte, aki két éve Oscar díjhoz juttatta Tilda Swintont, a Michael Claytonban nyújtott szerepéért, illetve George Clooney is begyűjtött egy jelölést a címszerepért. Az a film volt Tony debütálása rendezőként, nekem különösebben nem tetszett.

 

A két főszereplő, Julia Roberts és Clive Owen komolyabb erőlködés nélkül játszották szerepüket, különösebb brillírozásra nem volt szükségük, de erről a szerepük tehet. Hozták a minimálisan elvárhatót, de ennyi és nem több. Gyakorlatilag egymásra a film 80%-ában szúrós tekintettel néztek, egymással vitatkoztak és mélyebb érzelmet egyikük arcáról sem sikerült leolvasnom. Még akkor sem amikor elvileg nem játszották meg magukat és tényleg csak mint párt láttam őket.

 

 

 

A film egyetlen erősnek, vagy kiugrónak nevezhető pontja Paul Giamatti volt, a paranoiás cégvezető szerepében. Na Ő brillírozott, de hát mindkét főszereplőnél jóval magasabb kvalitású színészként ezt el is vártam tőle. Ő egyébként szerintem Steve Balmer Microsoft vezér egyenes másaként játszotta szerepét. Remek volt. Tom Wilkinsonnak is örültem, amikor megláttam a stáblistán, de Ő vajmi keveset játszott.

 

A film dramaturgiája egyébként nem volt rossz, érdekes volt az időben ide-oda ugrálás, ezzel éppen csak fenntartották az érdeklődést, viszont maga a sztori egyszerűen nem volt olyan érdekfeszítő, nem volt olyan erős, hogy komolyabb érdeklődést tudjon kicsikarni belőlem. A film vége pedig olyan amilyen. Nem ájultam el tőle, de valamit javított az összképen, így legalább a pozitív felé fordult a mérleg nyelve.

 

 

 

 

A Duplicity nem egy jó film. Éppen csak a nézhető kategóriába sorolnám, a két főszereplő teljesen semlegesen játssza szerepüket, egymás iránti érzelmeik totálisan légből kapottak, a film nem mutatja be, hogy mitől is van ez a két ember ennyire beindulva egymástól (Nem is beszélve arról, hogy szerintem Clive Owen jelenleg nagyságrendekkel jobb férfi, mint Julia Roberts nő). A sztori sem egy nagy durranás, mindenki átver mindenkit, van pár izgalmas és frappáns része, de láttunk már a témában sokkal jobbat, sokkal izgalmasabbat. Egyszer nézhető a film, de számomra ennyi elég is volt belőle. Többet vártam.